Mi a Rett-szindróma?
A kérdésre gyakran kapjuk ezt az igen kifejező választ: képzeld el az autizmus spektrumzavart, a cerebrális parézist, a Parkinson-kórt, az epilepsziát és a szorongást… mindezt egy kislányban.
A Rett-szindróma egy összetett központi idegrendszeri fejlődési (neurodevelopmentális) rendellenesség. (Korábban tévesen a neurodegeneratív betegségekhez sorolták, de ezekkel ellentétben a Rett-szindróma esetén az idegsejtek nem pusztulnak.) A központi idegrendszer működési zavara következtében a gyermekek halmozottan sérültek, állandó felügyeletet, figyelmet és segítséget igényelnek. Az ún. ritka betegségek közé tartozik, előfordulási aránya az élve született leánygyermekek esetén 1/10000–1/15000. (Ez Magyarországon évente 2–4 leánycsecsemőt jelent.) Előfordulása az esetek többségében sporadikus, csupán néhány esetről tudunk, ahol ugyanannak a szülőpárnak ismét Rett-szindrómás gyermeke született.
A fejlődési zavar mögött egy hibás genetikai információ áll. 1999 óta tudjuk, hogy hátterében az X kromoszómán elhelyezkedő methyl-CpG-kötő fehérje 2 gén (MECP2) mutációi állnak. A MECP2 gén az X kromoszóma hosszú karján az Xq28 régióban helyezkedik el, és egy legtöbb sejtben előforduló fehérjét (methyl-CpG-kötő fehérje 2, MeCP2) kódol. A Rett-szindrómával diagnosztizált személyek kb. 50–70 %-ában kimutatták a MECP2 gén mutációját, a klasszikus Rett-szindrómás betegeknél pedig 95–97 % körül mozog ez a szám. Mivel a génmutáció az X kromoszómához kötött, a tünetegyüttes kevés kivételtől eltekintve lányokat érint.
A MeCP2 fehérje az emberi test minden sejtjében megtalálható, de leginkább az agyban. Ezért a Rett-szindróma az agy működésében okoz problémát, ami a kognitív, szenzoros, emocionális, motoros és autonóm funkciókért felelős. Ezeknek a funkcióknak a működése befolyásolja a tanulást, a beszédet, a kedélyállapotot, az érzékelést, a mozgást, a légzést, a nyelést, a rágást és az emésztést.
A Rett-szindróma genetikai hátterének kutatása az 1980-as évektől zajló diagnosztikai kritériumok kidolgozásával, az esetleírások összegyűjtésével és értékelésével párhuzamosan igen hamar elindult. Az orvostudomány, a molekuláris biológia és a genetika ugrásszerű fejlődésével lehetővé vált a betegségek konkrét genetikai mutációinak megállapítása, ily módon a klinikai fenotípushoz (fizikai megjelenés, egyedi jelleg) hozzá lehet rendelni a genotípust. A Rett-szindrómával diagnosztizált esetek döntő többsége a lányok köréből került ki, így elég hamar egyértelművé vált, hogy a betegségnek genetikai vonatkozásai vannak. Mára a kutatók jelentős eredményeket értek el, hiszen 1999-ben már megtalálták a mutációt okozó gént, 2001-ben a megfelelő állatmodellt azonosították, majd 2007-ben már Rett-szindrómás fenotípusú egerekkel tudták modellezni a szindrómát, és az állatkísérletek azt is igazolták, hogy a betegség folyamata megfordítható a már idős egyedekben is.
1999 óta tudjuk, hogy a Rett-szindrómát az X kromoszóma hosszú karján található gén, a MECP2 gén Xq28 régiójában lévő mutációk okozzák. Az MECP2 gén egy ubikviter (azaz minden sejtben meglévő) fehérjét (methyl-CpG-kötő fehérje 2) kódol. A MeCP2 fehérje számos más fehérje átírásában közreműködik, amelyek fontosak a normális idegsejtek közötti kommunikációban. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy hiányzik vagy hibás egy fehérje, hanem számos, az idegsejtek kommunikációjához szükséges fehérje nem vagy nem megfelelően íródik át.
A hibás működés számtalan tünetet okoz, melyek egy része kezelhető, egy része javítható, egy része pedig állandó nehézséget jelent. A betegség jelenleg nem gyógyítható, a tünetek egy része gyógyszeres vagy más terápiával enyhíthető.
A fő tünetek:
– mozgászavarok, ortopédiai problémák,
– sztereotípiák (főként jellegzetes sztereotip kézmozdulatok),
– légzési, alvási, emésztési zavarok, táplálkozási nehézségek
– epilepsziás és nem epilepsziás rohamjelenségek,
– mentális lemaradás, kommunikációs nehézségek, a beszéd hiánya,
– fogcsikorgatás